Ebben a munkában az a nehéz, hogy az ember egy pillanatig sem érezheti lezártnak, értékelhetőnek a munkáját. Mert naponta jönnek újabb és újabb, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek. És ezek elmossák az előző nap örömét.

Nemrég látogattam meg őket. A ház falán a láthatóan elhelyezett papír, hogy eladó, már jelezte a bajt. A ház egy korábban jobb napokat látott családé. Olyan cigány családé, akik akartak másképp élni. Akiket nem gyűrt maga alá a nyomor, akik képesek voltak megvetni a lábukat a „másik” világban.

Látszik a méretén, az elrendezésén, bútorzatán, hogy amikor elkezdték, még jövőképpel rendelkező, boldoguló család voltak. Akkor. Amikor ott voltam, pár hete, már mondták, nagy a baj. De akkor azt gondoltam: másutt is nagy, sok családnál, sok faluban.

 A héten kis füzetlapot hoztak be hozzám a kollégáim. Egy név, és egy telefonszám volt rajta. Ők küldték. Hogy hívjam fel őket, mert beszélni szeretnének velem. És már nem tudnak ők hívni. Nincs pénz a telefonon.

Hívtam. A férj vette fel. Az asszony még kórházban, öngyilkossági kísérlet után. A 40 szem nyugtató, amit szerezni tudott, szerencsére előbb észrevehető jeleket produkált a környezetének, mielőtt visszavonhatatlan baj történt volna. A férj sem érti. Eddig mindig az asszony volt erősebb. Nem érti, miért adta fel.

Különösebb kérdés nélkül is sorolja: a lakás hitelből építették, svájci frank alapú kölcsönt vettek fel, most 90 ezer az elmaradás. A villanyon 54 ezer, a vízen 22, a fűtésre nem, csak főzésre, mosdásra használt gázon 37 ezer Ft a tartozás. Munka, lehetőség a törlesztésre, semmi. Amit kapnak, összeszednek az csak a megélhetésre elég. Arra, hogy fával fűtsenek, és naponta egyenek. Árulják a házat, mennének kisebbe, félkomfortosba is, vissza oda, ahonnan megpróbáltak kitörni, de így, tartozással senkinek sem kell. Pedig már régen áron alul kínálják. De így sem kell senkinek.

 Mondhatják, sokan vannak így. Ez ma már nem hír. De ez talán mégis. A gyerekek miatt. A kettő miatt, aki más iskolás, és nyúzottan, fásultan, a felnőttek kilátástalan életérzésétől kísérve megy nap, mint nap iskolába. Talán miattuk sem hír. Mások is így vannak.

A másik kettő miatt inkább. Akik agysorvadásban szenvednek, 8 és 3 évesek, és magatehetetlenül fekszenek az ágyban. Akik ennyire képesek csak. Feküdni. 

 Az asszony nekem is erősnek tűnt. Úgy, mint minden anya, akinek sérült gyermeke van. A gyerekért élni, tenni mindent, mindenáron. Én sem értem, hogy adhatta fel. Emlékszem, ahogy legutóbb emelte, tartotta a magát tartani is képtelen kis testet, becézte, puszilta, mutatta nekem. Emlékszem a kicsi tekintetére. A hatalmas, barna szemekre. Akkor azt éreztem, a szeretet mindent legyőz. És csodáltam az asszonyt az erejéért.

 Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha újra megteszi. Ha már végképp nem bírja erővel, akarattal. A két egészséges még csak-csak. Azokkal kevesebb a baj. Azt vállalja a nagyobb család. De ezt a másik kettőt biztosan nem. Mert az ő gondozásuk teljes embert kíván, többet is, erőben, hitben, lélekben.

 Sokat nem tudtam mondani a telefonba. Ehhez képest a karácsonyi élelmiszercsomag, a gyereknek szánt ajándék, amit tudok vinni, nem sok vigasz.

 Tudom, sokakat hozott kilátástalan helyzetbe a gazdasági válság. Kevesen maradtak talpon. Értük is fáj a szívem.

De ezért a családért még jobban. Mert akartak, más lenni, másképp élni, sújtotta őket a sors azzal, hogy a gyerekeik gyógyíthatatlan betegek, aztán sok ok miatt visszafordult minden az életükben.

És halad lefelé, visszafordíthatatlanul, újra a nyomor felé.