Nem hittem, hogy sikerül. Pénz se volt, úgy tűnt megszervezni is képtelenség, csak a sötétség volt biztos.

Már előtte feltérképeztem a lehetőségeinket. Nyilvánvaló volt, ennyit sem a családok, sem az alapítvány nem tud előteremteni. Ráadásul sokan vannak. Túl sokan.

Nyomasztott, hát megírtam, mint máskor is.

Három családnál különösen fontos lenne, írtam a blogban. A villanyfény karácsonyra. Két faluban. A gyerekek miatt. Őket már a lehetőség is reménnyel töltötte el. Engem kevésbé. Pont a lehetőségeink miatt.

Két nap se telt bele, írt valaki. Valaki, aki megértette. Akinek volt lehetősége megérteni, és van lehetősége segíteni. Akinek ennyi belefér. Először csak érdeklődött. Hogy pontosan mi is a helyzet? Mennyi kellene?

Megírtam neki. Másnap ott volt a pénz a számlánkon.

Nekifutottunk újra. Papírok, védendő fogyasztói státusz, alku a villanyszerelővel, mindenki pozitív. Az áramszolgáltatónál különösen. Próbáljuk, segítenek, tanáccsal, kapcsolattal, mindennel. Megköszönjük, megdicsérjük. Nekik is jó hallani. Nem jellemző, hogy valaki őket dicséri-mondja egy ügyintéző. Jól esik neki. Nekünk meg a hozzáállása. Szép pillanatok.

 Pedig sok papír, irat kell. És hamar, minden, mielőtt leállnak az ünnepekre. De sikerül, gyorsan elkészülnek a jegyzői igazolások is. Pár nap alatt mindhárom családnál ott a szabványnak megfelelő villanyóradoboz. A villanyszerelő is gyorsan dolgozik. És igyekszik a legolcsóbban kihozni.

Újabb egyeztetés, újabb cég. Ez már külsős. De megcsinálja. Egy nap alatt. Aztán úgy tűnik,  a kártyás óra is elfogyott. Már csak januárban lesz. Telefonok, a szerelők között akad, akinél van több. Már nem kellünk hozzá. Megy az információ, a munkatársak között, mert mindenki akarja hogy sikerüljön.

Ma két családnál felgyulladt a villany. Holnap bekötik a másik faluban is.

Az óra kártyás, hogy ne halmozódhasson fel soha többé ennyi tartozás.

A családokkal szerződést kötünk. A kölcsönt, az órára apránként visszafizetik nekünk. Mi pedig ebből a pénzből másokat próbálunk meg kitisztázni a lehetetlenből, a sötétségből. Már szétrebbent a hír. Az iskolákban halkan kérdeznek gyerekek: nálunk nem tetszenek tudni segíteni? Nálunk sincs villany…. Van, ahol 12 éve nincs.

Bizakodom: egy év alatt sokaknál sikerül majd megoldást keresni.

Csoda ez a mai világban. Hihetetlen, hogy sikerült. Próbálom összerakni, mi is kellett hozzá:

Egy ember, aki segít, mert megengedheti magának, és segíteni akar. Egy hivatali rendszer, ami képes gyorsan kiállítani mindent szükséges papírt. Egy áramszolgáltató, ahol egyszer csak képes több ember összehangoltan és gyorsan megszervezni a munkát. Jó, kellettünk mi is, hogy kérjük. Azok helyett, akik már kérni sem tudnak. Csak ülnek a sötétben.

Most mindenki boldog.

A családok legfőképp, hisz karácsonyra villany van. És akarnak megfelelni, teljesíteni a szabályokat.

Akik dolgoztak, tettek érte, mert összefogtak, segítették egymást és örömmel nyugtázták a másik sikerét. Mert így jobb nekik is. Sikerélménnyel, örömmel, érezve, hogy jól dolgoztak. Nemcsak kipipáltak egy pontot.

Aki adott, mert adni is jó. Főleg, ha látja értelmét.

Még azok is boldogok, akik most még sötétben vannak, de tudják, januárban folytatjuk. Mert látják, hogy van remény.

A legboldogabb azonban én vagyok. Sikerült az, amit szeretnék, bizalomban dolgozni, odafordulást, tenni akarást elérni, minden szereplővel. Olyan jó lenne azt hinnem, hogy ez nem a karácsony miatt van. Hogy fog sikerülni, máskor is, több területen. Együtt. Mindannyiunk örömére.