Néha figyelmeztetnek a blog rendszeres olvasói, hogy túl sok szomorú dologról írok. Biztosan így van. A bajok mélyebben érintenek meg. De azért vannak örömök is. Kegyelmi pillanatok, amikor az ember szinte tapinthatóan érzi, hogy érdemes csinálni.

A vasárnap is ilyen volt.

A Mikulásnap. Már sokszor szerveztünk rendezvényeket a kicsi falu valaha jobb napokat látott kultúrházában. Karácsonyi ünnepségeket, játszóházakat. Mindig kapcsoltunk hozzá ajándékozást, adományosztást is.

Eleinte rémes volt. A dulakodás, kiabálás. Nem hitték el, hogy mindenki kap. Hogy mindenkinek jut. Az volt a fontos, hogy a leghamarabb megkapják, megegyék, elvigyék. Bármi áron. Sokszor nem tudtam uralni a helyzetet. Mindig volt, aki sírt, alulmaradt, akitől ellopták, elvették, amit kapott. Mindig volt, aki az osztás előtt megdézsmálta a csomagokat. Aki úgy vélte, más többet, jobbat kapott. És leállíthatatlanul sérelmezett, kiabált, veszekedett.

Sokszor éreztem úgy, hogy semmi sem változik.

És most, amikor az adományokat, mikuláscsomagokat összegyűjtő, kicsomagoló, elhozó vendégekkel megérkeztünk, már tele volt a ház. Bent ültek, sokan, főleg gyerekek, fiatal anyák, és férfiak is néhányan. Beszélgetve. Türelmesen vártak.

Filmet is vetítettünk. Mesefilmet, a Mikulásról. Igaz, túl hosszú volt, és nem volt elég a hangosítás sem, de így is áhítattal nézték gyerekek, és felnőttek is.

Közben persze (már tapasztalatból tudjuk, hogy így jó) nápolyit kaptak, meg almát, mindenki. Csendben majszolgatták. A kicsik, akik nem bírták türelemmel előre jöttek, és a földön rajzolgattak.  Karácsonyi üdvözlőlapokat. Nem vesztek össze a filctollakon. Fenyőfákat, házakat rajzoltak, a nagyobbak írtak is rá. Néha odahozták megmutatni, de inkább a dicséretért. Néhány szülő is rajzolt.  Szeretik ők is, már többször megtapasztaltam.  A többiek figyelték a filmet.

Jó volt nézni őket. A fiatal asszonyokat, ahogy természetes módon szoptatták meg a piciket, akik elaludtak az ölükben. Ahogy az asszonyok egymás gyerekeit ringatták. Ahogy a férfiak is szájtátva nézték a filmet. A Mikulásról. Ahogy a Mikulást, és a krampuszt szólongatták félve a gyerekek, pedig mindenki tudta, hogy két falubeli fiú az.

Valami szokatlan, és eddig nem tapasztalt nyugalom, türelem volt érzékelhető. Valahogy együtt voltunk. És nem csak fizikailag. Valahogy most működött a dolog. Úgy, ahogy szeretném, indulatok nélkül, megértve a jó szándékot, türelemmel, szeretettel. Ahogy emberek között működnie kellene.

És jól ment az osztás is. Sorban, névsor szerint. Kiosztottuk a maradék almát, körbekínáltuk a nápolyikat is. A mikuláscsomagokat először a 3-14 évesek kapták meg. Utána a 3 év alattiak. És még mindig maradt. Jöhettek a 14-18 évesek.

Néztem a lányt. Nagy, tejtől duzzadó melleivel tört előre a többiek között. A három kicsije már megkapta. „Nórika néni, jól hallom, hogy a 18 évesek is kapnak?”- kérdezte izgatottan. „Mert én annyi vagyok. Pontosan 18.”

És megkapta. Boldog. Talán élete első mikuláscsomagja volt.