Talán két héttel ezelőtt kerestek az öltöny miatt. Már akkor nemet mondtam. De a kérést újra, és újra elővették, bár egyre kategorikusabban mondtam nemet. Nem értették meg, miért nem segítek nekik.

A fiú most végez a középiskolában. Virágkötő szakon, a szakképzésben. Most lesz a szalagtűző ünnepség. Korábban voltak szülői értekezletek.

De ez a szülő nem szokott szülőire menni, sok ok miatt. Igaz, mások se. Akik a szakképzésben tanulnak, azoknál nem igazán jellemző az érdeklődés a szülők részéről. Zömük hátrányos helyzetű, sokan halmozottan hátrányos helyzetűek, az iskolaválasztás sokkal inkább az iskolakötelezettség teljesítése, és nem a szakma, vagy a jövőkép miatt fontos.

Azon a szülői értekezleten azonban sok minden eldöntetett. Többek között az öltönyvarratás is. Szín és anyagválasztással, ahogy kell. Az ára a végén harminckétezer lett. Az ott levők megszavazták. Aki nem volt ott, magára vessen.  Senkinek sem szúrt szemet a végösszeg. Sem az osztályfőnöknek, sem a jobb érzésű szülőknek. Senki nem akarta magát kinevettetni, hogy neki nem futja. Az osztályfőnök meg nem szól bele, nem vitatkozik. Döntsenek a szülők, az ő pénzük. Ez a gyakorlat. Hát döntöttek.

Az asszony a felét kifizette. A többire nem futotta. Akkor kezdtek ostromolni. Először azt hittem, rosszul hallok. Visszakérdeztem: mennyi?! Nem hittem, hogy ezt hagyták…. a felnőttek, az iskola….

Mi vezérelte ezt az őrületet? Miért nem gondolkodott valaki közülük: mi lesz azzal, aki ezt nem képes kifizetni? Tudják jól kik azok, ismerik egymást. Az anyagi kondíciókat is. Tudják azt is, vannak közöttük, akik nagyon nehezen élnek. Akiknek ennyi pénz összesen nem jut egy hónapra, a megélhetésre.

Próbáltam megértetni az anyával: mi az alapszükségletek szintjén segíthetünk, azt is egyéni mérlegeléssel, és krízishelyzetben. Pl. tudunk használt ruhát adni, ha éppen nincs cipő, vagy kabát, kiváltani gyógyszert, ha nincs más megoldás, segíteni a kártyás villanyóra elérésében, viszünk tetűirtót, ha nincs, és e miatt nem mehet valaki iskolába, élelemmel a hónap végén, stb…és csak a gyerekek miatt. Azoknak, akik partnerek a gyerekek nevelésében. Akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a problémáik megoldására.

Meghallgat, de nem érti. Másnak lehet más a problémája, de neki most ez. Hogy túl drága az öltöny.

Próbálom másképp: a luxus oldaláról. Érvelek, hogy ez túl drága. És csak azok az emberek engedhetnek meg maguknak ilyen drága öltönyt, akiknek sok pénze van. Hogy mi ilyen luxuskiadásokban nem vagyunk partnerek. Így sem érti.

Aztán támad: hogy másnak segítünk, csak neki nem. Neki sosem. Figyelmeztetem, hogy ez nem igaz. Mert neki is kiváltottuk a gyógyszerét, amikor nem volt rávaló, és rosszul volt, a krónikus betegsége miatt. És ő is kapott élelmiszert, használt ruhát, ágyneműt. Jó, elismeri, de akkor most is segítsünk. Megint nemet mondok.

Másnap újra kezdi. Próbál kijátszani bennünket, hogy az egyik munkatársam  igent mondott… Ez sem jön be.

Aztán, hogy csak kölcsön adjunk. Majd megadja. Vagy kérjünk neki haladékot a boltban. Mert akarja az öltönyt. Hogy az ő fia ne lógjon ki.

Már nem tudom, a végén kire vagyok dühös: rá, amiért nem hajlandó megérteni, hogy ebben nem tudok partner lenni, vagy az iskolára, ahol nem avatkoztak be időben a jóérzés, az egymásra figyelés oldalán.

Azt hiszem mindkettőre.

Sokszoros a baj: a gyerek-szülő-tanár együttműködéseket felülírja valami, ami csak úgy jön, alakul, csinálódik.

Van, aki ezt látva elfordítja a fejét. Más pedig csak tehetetlenül szemléli.

De szót nem emel senki. Ezért sem.