A héten kerestek először. Másnak a telefonján. Hogy szeretnének beszélni velem. Pénteken aztán sort kerítettünk rá. Ketten jöttek. Egy fiatalember, és egy lány. Segítséget kértek.

Kérték, hallgassam meg a helyzetüket.

A fiatalember beszél. 20 év körüli lehet. Ami előtte volt, és a mostani dolgok szempontjából lényegtelen, azt rövidre zárja: korábban bűnöztem – mondja, de most már más a helyzet, nem teszem többé. Sokszor hallottam már ezt. De tudom, nem ilyen egyszerű. Persze az elhatározás kell hozzá. De aki ebből élt az élete egy szakaszában, az gyakran visszatér ehhez.

Aztán megismerte a lányt. Aki állami gondozott. Egy évig szöktette. Bújtatta, visszavitték, aztán megint megszöktette. Most pedig terhes a lány. Májusban szül.

Mindent rendesen akarnak. Összeházasodni, terhes tanácsadásra járni, külön családot alapítani.

Most egy eddig üresen álló házba költöztek be. Villany nincs, mécsessel világítanak, bútor se nagyon van, és 25 ezerből élnek. A lány nem kap semmit. Meleg ruhája, cipője se nagyon van. Ennyiből nem tudják megalapozni az életüket. A fiú családjára nem számíthatnak, az anyja tettleg is bántalmazta a lányt, még mindig bíróságra járnak.

Nézem a lányt. Még szinte gyerek. 16 éves. Persze, hogy nincs jövedelme. Honnan lenne. Az otthonban lenne a helye, ahol ellátást kap, és iskolába jár. Mint más vele egyidős. De neki máshogy alakult az élete.

Papírokat vesznek elő. Először egy spirálfüzet lapjára kézzel írt kérvényt. Pár sor csupán. A lány gyámjának szól. Hogy hagyják a fiúval élni. Mert szeretik egymást, és az mindent meg ad neki, amire szüksége van. Neki, és majd a kicsinek is.

Aztán két orvosi papír, egy a terhesség megállapításáról, és egy a felülvizsgálatról. A papír szerint minden rendben van, minden normális. Mármint a terhességgel. És amennyire normális lehet egy 16 éves gyereklány terhessége.

Egy TB kártya fénymásolata. A terhes gondozási könyvecske. És fénymásolatban a személyi, és a lakcímbejelentő. Ami persze az otthonba szól. Ennyi.

Kezdjük átgondolni. Először jó lenne a villany. Kérdezem, kié a ház. Azt ő papíron megveszi-mondja a fiatalember. Még a hétvégén.

Papíron. Ez is ismerős. Így jönnek-mennek a lakók, a házak, a villanyórák. Az eredeti tulajdonost sokszor alig lehet kideríteni. Van, ahol már meghalt, és az örökösöké, akik ki tudja, hol élnek. Máshol a tulajdonos messze él. Feladta a házat, általában tetemes villanyóra tartozással, másutt jelzáloggal. Az üresen álló háznak hamar akad lakója. Akkor kezd bonyolódni a helyzet, amikor a villanyt szeretnék visszakapcsoltatni. Mint itt is.

De nekifutunk. Először ennek, aztán majd tovább. Mert most már csak ez lehet. Megteremteni egy család alapjait. Hátha sikerül. Valami elfogadható helyzetet teremteni, mire megjön a baba. Nehéz lesz. Nincs iskolázottság, szakma, munkahely, csak a segély. És a magzat.

Aki miatt muszáj lesz valahogy megoldani a helyzetet.

Próbálom így felfogni. Hogy felnőttek kerültek nehéz helyzetbe és a gyerekük miatt kell nekik segítenem.

Aztán a lány kérdése a beszélgetésünk végén helyrerakja bennem a képet : „és azt meg tetszik engedni, hogy addig, amíg meg nem lesz, addig járjak rajzolni én is?”

Persze. – mondom, és megsimítom az arcát.

Aztán már csak magamban fejezem be keserűen a mondatot: gyere csak, próbálj még öt hónapig legalább egy kicsit gyerek maradni.