Nem tudom, mikor oldódik ez meg. Hogy mikor tudjuk végre előítéletek nélkül elfogadni a másikat. Vagy legalább elviselni. Már az is jó lenne.

A felnőtteknél valahogy jobban elviselem az előítéletességet. Mert azt gondolom, talán volt valami egyéni, negatív tapasztalat, ami alapján valaki gondolkodás nélkül ítéletet mond  a másikról. Általánosítva.

De a gyerekeknél másképp van.

Ott mindig megrémülök.

Egyrészt, mert úgy érzem, felnőtt, családi értékrendszer van mögötte, az mondatja ki velük azokat a szavakat, másrészt, mert elborzaszt, ha belegondolok: ha gyerekként ezt gondolja, mondja, mit tesz majd felnőttként?

Szabad foglakozást tartottam. Van egy állandó csapat, de a hely függvényében mindig vannak bekérezkedők, akiket persze örömmel beengedek.

Amikor megérkezek, a termet már ketten berendezték. Összetolták a padokat, ahogy szoktuk. Hatan ülhetnek egy csoportban.

Épp megdicsérem őket az előkészületekért, mikor hárman érkeznek. Testvérek, cigányok, kettő közülük mentálisan sérült. Kérdezik, bejöhetnek e? Igenlő válaszomra örömmel helyezkednek el az egyik asztalnál.

„Na, onnan húzzatok!” –hangzik az ingerült utasítás a kortárstól, aki nem cigány. –„Ide nem ültök. Ez a mi asztalunk. Ide nem ülhet cigány.”

A három gyerek némán feláll. Ők sosem vitatkoznak. Teszik, amit kérnek. Fel sem merül bennük a „miért?” kérdése. Megszokták már, hogy tőlük mindenki szabadulni akar. Már tudják: ha szeretnének valamit, muszáj elfogadniuk a másik szabályait. Akkor is, ha az kirekesztő. Akkor is, ha megalázó. Ők már nem lázadoznak.  Cigányként, szegényként, és fogyatékosként már meg kellett tanulniuk, hogy ők mindig alárendelt szerepet kapnak.

Épp beavatkoznék, amikor nyílik az ajtó, és beözönlenek a gyerekek. Ki-ki gyorsan elrendeződik a csoportjában. Utoljára harsányan kommunikáló cigány fiúk jönnek. Nekik már foglalt asztalhoz kell ülniük, ahol még van hely.

Szétnéznek, felmérik a helyzetet.

„Oda nem ülünk. Magyarokhoz nem! Mi csak a cigányokkal ülünk egy asztalhoz!”- fekteti le a szabályokat az, aki köztük a hangadó, irányító.

Végül mindenki megtalálja a helyét. A saját, gyermeki elgondolásuk szerint, amit már ebben a korban, tíz éves kor alatt is átsző valami elfogadhatatlan elutasítás, gyűlölet egymás iránt, valami tudatosnak tűnő elhatárolódás, amiről biztosan tudom, nem ennek a korcsoportnak a sajátja.

Felnőtteket már nem lehet megváltoztatni. A gyerekeknél kell kezdeni. Ebben hiszek. Hogyha elég korán kezdjük, talán lesz egy pici elmozdulás. És a következő generációban talán még több. De nagyon nehéz. Nem tudom, tudunk e akkora hatást gyakorolni, ami a család, a közvetlen környezet ellenére mozdít a helyzeten. Mindkét félnél.

Az ilyen mondatokat hallva mindig megerősödik bennem, hogy muszáj, csinálni kell, tovább, erősebben, jobban, hatékonyabban.

Mert a gyűlölet csak gyűlöletet szül. Ezt a történelem már sokszor igazolta. Nem követhetjük el újra a hibákat.