A negyedik hetet kezdték hiányozni az iskolában. Mind a négy gyerek. Hiába a figyelmeztetés, a kérés. Muszáj volt a dolgot megcsinálni. Különben még most sincsenek suliban.

A fejtetű miatt kezdődött.

A fertőzés nagy, a bozontos kis fejeken a tetű, a serke hihetetlenül elszaporodott. Mióta ismerjük őket, mindig így volt.  A gyakran fejre húzott kapucni, a mindig kócos, tarkónál befilcesedett haj, az állandó vakarózás eddig is hozzátartozott e gyerekek életéhez.

Most az iskolai kiszűrés után több üveg tetűirtót vittünk, amit el is használt az asszony a hajukra. De az igazolást, hogy közösségbe mehetnek, még nem kapták meg. A serkék, ha el is pusztultak, makacsul, láthatóan megtapadtak a sötét hajszálakon. Az egyenkénti lehúzogatás sehogy sem ment. Sem az asszonynak, sem a gyerekeknek.

Mondtuk, talán, ha levágnák a hajukat. Kicsit rövidebbre, talán akkor a serke is könnyebben eltávolítható. Érdekes, egyenes szálú, fejhez nem simuló haja van mindegyiküknek. És bizony már túl nagy. Torzonborzak, a szemükbe is belelóg, mindegyikükre ráférne egy alapos nyiratkozás.

Többször is kértük az asszonyt. Hogy vágja le nekik. Mindig megígérte. Csak vigyünk ollót. Mert az nincsen nekik.

Közben eszünkbe jutott a tavalyi hajvágása. Amikor hetekig csúfolták suliban a nagylányt a rosszul sikerült frizura miatt.

Mi legyen? Fodrászhoz nem vihetjük őket, senki nem vállalná. Jogosan. Az asszony nem csinálja. A gyerekek meg, úgy tűnik, egyre jobban megszokják az otthonlétet.

Végül nekifogtunk, mi, az alapítványnál. Kialakult a jó kis frizura mindenkinél. Még az anyjuk is leült a székre: még sosem nyírták meg a haját….

Megvizsgáltuk, az élősködők csakugyan elpusztultak. A maradék serke lassan majd kihullik.  És bevittük a gyerekeket az iskolába.

Másnap reggel még telefonálok, kis ellenőrzés, de akkor is mentek. Mind a négyen.

Nehéz ez. Hogy ki csinál meg egy ilyen dolgot. Mert erre tényleg nem kötelezhető senki.

Ezt csak az teszi meg, aki megérti: ha nem segítünk, nem lesz megoldás.

Ha kell, ilyen szinten is.

Persze a szülők általában megcsinálják ezt. Zöme első szóra megteszi. Szinte mind. De van, aki annyira együtt él ezzel a problémával gyerekkorától, hogy nem érzi. Nem érti. Nem fontos neki. És e gyerekeinek sem. És velük is kell valamit kezdeni.

Fura ez az asszony. Eszembe jutott, amikor tavaly ballagó szoknyát vett az óvodás kislánynak. Sötétkék kis lapszoknyát. A kínaiból. De szűk lett neki. Vett hát egy újat. Akkor volt miből.

Mikor mutatta, csak néztem: csupán két centivel kellett volna arrébb varrni a gombot. Mikor mondtam neki, nem értette. Mikor mutattam, legyintett, jól van az…

Nem tudom milyen gyerekkora lehetett. Milyen szülei, milyen anyja. Hogy miért lett ilyen. De azt hiszem, ezért olyan fontosak nekem a gyerekei. Hogy ők másmilyenek legyenek. Hogy tudják, a fejtetű rossz dolog, és azt is, hogy nem szabad lopni. Hogy létezik olló, tű, cérna, és még egy csomó dolog, ami jobbá, olcsóbbá, javíthatóbbá teszi az életet.

Persze hagyhatnánk. Mert ez a család dolga. De akkor menthetetlenül újratermelik ezt az életet, átörökítik mindezt, és ezt adják majd tovább ők is a gyerekeiknek.

Ugyanúgy, mint ahogy az asszony megkapta ezt örökül, és továbbadja nekik.

Persze lehet, hogy így is. Nincs biztosíték rá, hogy nem. De adunk egy esélyt, hogy ne így legyen. Ha kell, újra, meg újra.