Amikor kezdem azt hinni, hogy alakulnak a dolgok, mindig történik valami, ami mutatja: a probléma bonyolultabb annál, hogy egy pillanatra is hátradőlhessünk.

Két éve próbálkozom ezzel a családdal. Konfliktusok sorát vállaltam fel értük az intézményrendszerrel, mindenkivel, mellettük voltam, segítettem, sokkal többel, mint a többieket.

Igaz, az ő gyerekeik voltak a legnehezebb helyzetben.

Emberhez méltatlan körülményekből indultunk.

Komfort nélküli lakás, mezítlábas, sokszor meztelen, mindig mocskos és tetves, gyakran agresszív gyerekek. 

Télen gyakran találtam a kicsiket a fűtetlen házban.

Sokszor betegen. Még többször étel nélkül.

Sosem tudok megszabadulni attól a képtől, amikor tavaly télen mentem hozzájuk, belöktem a kilincs nélküli ajtót, és amikor a sötéthez a szemem hozzászokott, megláttam a három kicsit. Az egyetlen ágyon, a takaró alatt vacogtak, mindhárman. Azok a riadt kis tekintetek a mocskos takaró fölött….

De mindig azt hittem, az anyának fontosak. 11 gyereket szült, kettő közülük meghalt, volt, hogy gondatlanságból. Két nagylány már családos, a legidősebb fiú már többször megjárta a börtönt, a fiatalabb egyetlen elvégzett osztállyal most került ki az tankötelezettség hatálya alól.

A 13 éves lányt az én kezdeményezésemre emelték ki. Muszáj volt. Az anya is akarta. A lány még inkább. A kicsikért, úgy tűnt, az asszony körömszakadtáig ragaszkodik. Csak gondoskodni nem tud róluk megfelelően.

Mindenben segítettem, játék, ruha, cipőadományok, örökös magyarázattal, hogy ki kell mosni a ruhákat, ha elpiszkolódik, nem eldobni. Edényekkel, élelemmel, tetűirtóval, később, a Gyámhivatal lakókörnyezet élhetőbbé alakítási iránti feltételeit teljesítve deszkával, mésszel, bútorral, szőnyeggel. Százszor beszéltük át az udvar rendbetételének módját.

Sokszor nem értette. Mindig újra kezdtem. A gyerekek miatt. Mert azt gondolom, az anyai szeretet mindennél fontosabb. És a kicsiknek az anya mellett kell maradnia. Akartam, hogy így legyen.

Két hónapja aztán úgy tűnt, rendben haladunk. Látványosan szebb lett a ház, persze messze elmaradva még az elvárttól, de úgy tűnt, menni fog. A kicsik végre oviba mentek. A nagyobbik már hat éves lesz. Neki már nagyon muszáj volt.

Aztán két hete sincs, hogy valami történt. Már nem akarta a kicsiket. Állami gondozásba vételüket követelte. Azonnal.

Nem értettem. Először arra gondoltam, talán, mert állami gondozottként nőtt fel, eddig minden porcikájával tiltakozott az ellen, hogy a gyerekei is oda kerüljenek, aztán látva a nagyobb lányt, aki jól van a lakásotthonban, tiszta, van mit ennie, hízott is, nyugodt, van ruhája, és pénze is, úgy érzi, ott jobb helye van. És azt gondolja a kicsiknek is jó, jobb lesz.

Ahogy győzködtem, vitatkoztam, rimánkodtam, kértem, naponta, hogy ne tegye, más kép bontakozott ki: a felnőttek közti konfliktus. Egyik sem jobb a másiknál. Talán az asszonynak lett elege a sokszor italozó, gyakran agresszív férjből, vagy a férjnek a nemtörődömségből, ami az asszonyt jellemezte. Aztán úgy éreztem, a nő a párját akarja büntetni azzal, hogy elviteti a gyerekeket. Hogy ne legyen jövedelem a gyerekek után. Neki se.

A cirkuszok őrjöngéssé fokozódtak, éjszakai menekülésekké, a felnőttek durva párharcává alakulva, melyben már nincs igazságtartalom, csak a másik iránti gyűlölet. És amiben nem számítanak a gyerekek.

Végül, két hét után alulmaradtam. A négy apróságot az anya kifejezett kérésére, fenyegetőzésére kiemelték a családból.

Este meglátogattam őket az otthonban. Riadtan rohantak elém, sírva öleltek.

Nem értik. Hogy miért történt mindez. Nekik jó volt úgy is, ahogy volt. Mert nem ismernek mást. Sírnak, és kérdeznek. És nem tudok mit mondani nekik. Még csak 3, 6, 9 és 11 évesek.