Minden tanévvel újra kezdődik. És megoldás újra nincs. Megint eljárások vannak, kipipálva, hogy megtörtént, addig követve, amíg a törvény előírja. Utána már senki nem tehető felelőssé. Ja, dehogynem: a szülő. Eddig eljutunk minden évben. De ettől semmi nem változik.

 A nyár eltelik.

Akkor, amíg abban a közösségben vannak, senkit nem érdekel, tetves e a gyerek, vagy sem.

A téma akkor lesz érdekes újra, ha az iskolai közösségben jelennek meg, együtt.

Úgyhogy ez egy tipikusan szeptember-októberi téma.

Mert jogos a szülői elvárás, hogy az iskolában ne kapjon a gyerek fejtetűt.

Akinek addig nem volt.

Akinek meg volt, annak most is mindegy.

Hétfő volt a vizsgálat napja. Mindenkit megnéztek az iskolában. Kedden aztán otthon voltak. Mert ki kell szedni a fejtetűt, a serkét, addig nem mehetnek közösségbe. Van, aki egész héten otthon maradt.

Az előírás a tetvesség jelzéséig tart. A jelzésig, aminek a szülőig kell eljutnia.

Eljutott. Szeptember utolsó hetében. Amikor a tartalékok már kimerültek, mindenki a „családit” várja, és semmire nincs pénz, nemhogy tetűirtóra. Ami nem is olcsó, ráadásul a faluban nincs patika sem, tehát utazni kell érte. Ami szintén pénzbe kerül.

Jönnek tehát a visszahívós sms-ek, mert az ötven órás hiányzástól mindenki tart, szeretnék mihamarabb az iskolában tudni a gyerekeket. Tetűirtót kérnek, olyan fésűset, mert az erősebb, az kiviszi, és a kis sűrű fogú fésű a serkék eltávolításában is segít. Mert nem egyszerű hajszálanként végighúzogatni, főleg, ha öt-hat gyerek is fertőzött, pláne, ha hosszú hajú lány is akad közöttük.

Viszünk. Első körben mindenkinek. A második kört pár nap múlva, mert van, ahol nem volt elég. A kis spray főleg a hosszabb hajúaknál hamar kifogy.

És azt is tudom már, hogy ettől a naptól ez folyamatos lesz. Mert a fejtetű folyton visszafertőződik, hiszen az ágyak, ágyneműk mind jó búvóhely nekik. Télen, amikor a hideg miatt a hajmosás is ritkább, még jobban terjed.

Úgyhogy ez a probléma mostantól hetenként előjön. Vagyis, csak akkor, ha a suliban jár a védőnő. Ha szólnak a szülőknek. Maguktól ugyanis kevesen kérnek. Megszokták, hogy tetű mindig van. Hozzátartozik az életükhöz, a nyomorúságukhoz.

Évek óta figyelem ezt. Amióta ott vagyunk a faluban, és viszünk fejtetűirtószert, azóta itt néha megszűnik a gond. Persze csak átmenetileg.

De talán nem nekünk kellene ezt megvenni. A hivatalos segítő rendszerben kellene lennie a megoldásnak. A szükséges mennyiségű tetűirtónak, hogy megléte ne függjön az anyagi helyzettől. A megelőzésnek, hogy egyszeri használattal megoldódjon a probléma.

De a rendszerben csak a jelzésig van meg a történet. Eddig szól a kötelezettség. Nem nézik, van e miből megvegyék, esetleg mit lehetne tenni, hogy alapjaiban megszűnjön.

Az iskola, óvoda azt mondja, nem ez a dolga. A védőnőnek is csak a jelzés van benne a munkakörében. Néhány rosszul megközelített, rosszul kommunikált esetet egyébként mindenki tud mondani, olyat, amikor a szülő kikérte magának a beavatkozást. Ez csak növeli az elzárkózást a megoldástól.

Úgyhogy ez is marad ugyanúgy, mint más: tudjuk, van, kampányszerűen nekifutunk, igazi megoldás nélkül, görgetve a problémát, hárítva a felelősséget, leginkább arra, aki maga, sok ok miatt képtelen azt megoldani.

És aki megint legfőbb elszenvedője a történetnek, az újra a gyermek.