Az odafordulást is különféleképpen élik meg. Van, aki megköszöni, sosem kér, csak vár. Más rögtön megérzi az odaforduló érzelmeit, és igyekszik minél többet kihozni a helyzetből. Még csúsztatások árán is.

Amikor közvetlen kapcsolat alakul ki egy adományozó, vagy támogató és a rászoruló között, mindig óvatosan figyelmeztetek. Mert én már ezt az utat bejártam, és szeretném megóvni őket. Hogy az odafordulásukat pozitívan élhessék meg. Hogy ne csalódjanak, és a későbbiekben is megmaradjon a szándékuk. Figyelmeztetek hát, hogy nem kell mindent úgy érteni, ahogy elhangzik. Kérem őket, ha lehet, mielőtt bármit tesznek, először inkább kérdezzék meg tőlem,  hogy a hallott történet, kérés valós alapokon áll e.

Általában persze igaz. Csak egy kicsit másképp.

Emlékszem, amikor télen egy többször visszatérő támogató kétségbeesetten hívott, hogy a támogatott családban megfagyott a nagymama …és azonnali segítséget kérnek, mert még koszorúra sem telik. Megnyugtattam, utánanéztem. A mama csakugyan meghalt szegény, de nem kihűlésben. És telt volna koszorúra is.

Máskor egyből a polgármestert hívták fel, felelősségre vonóan,  hogy üzenetet kaptak a faluból, megfagynak a házakban a gyerekek, azonnal szükségük van pénzre, hogy tűzifát vehessenek…a polgármester széttárta a karját: ő kijelölte, honnan lehet az út mellől kitermelni a fát, mehetne mindenki, ha akarna….

Ilyenkor, tanév elején sok üzenet megy kétségbeesetten: nincs semmi, ami kell az iskolába…. Aztán kiderül, hogy kaptak. Füzeteket, ceruzákat. Csak jobb kellene. Szebb, több.

Persze sok eset igaz. Ahogy megismerem őket, már tudom, kinél kell komolyan venni a kétségbeesett segélykérést, és ki az, akinél oszthatom kettővel. Vagy hárommal. Aztán már ők is megértik, és nekem már nem játsszák túl. Tudják, úgy is tudom, hol az igazság. Hogy nekem már nem kell a házban lerúgni a cipőt, és mezítláb könyörögni lábbeliért az utcán. Mert nem hiszem el.

Ennél talán már többre becsüljük egymást.

És nem kell jajgatva megmutatni a műtéti hegeket sem, hiszen tudom, mikor történt, és azt is, hogy a heg már nem fájhat.

De az idegeneknél sokan közülük mindig bepróbálnak.

Halálos betegség, éhezés, gyógyszerhiány, szörnyű, megalázó helyzetek hosszas ecsetelése, stb. Minél rémültebb a hallgató, annál szörnyűbbek a bemutatott helyzetek….Most is tisztázgatok egy beszámolót, nyugtatgatok egy támogatót. Hogy nem pont úgy van, ahogy elmondják neki.

Azt hiszem, tudom, honnan van ez a csúsztatás. A kiszámíthatatlanságból. A félelemtől, hogy a kapcsolat csak egyszeri. Mert sokan feladták már a segítségnyújtást…. Tehát meg kell próbálniuk a legtöbbet kihozni belőle. Hátha legközelebb már nem lesz lehetőség.

Ha megpróbáljuk ezt így, az ő helyzetükből nézni, talán már nem olyan egyértelmű senkinek  ezekben az esetekben sem a hazuggá, bűnössé nyilvánítás. Csak valami miatt nem keressük az okokat. Hogy ki, miért tesz valamit.

Sokszor mondom én is: ezt, vagy azt, oldják meg maguk. Mert ismerem a problémát, a körülményeket, és tudom, képesek megoldani. Egyedül. Gondolkodással, önállóan, felelősséggel. Aztán megbeszéljük, hogy sikerült. És nem azért teszek így, mert  nem tudnék segíteni.

Hanem, hogy maradjon az én segítségem azokra az esetekre, amikor másképp nem lehet. Ha önerőből lehetetlen.

Fontos, hogy mérlegeljük, tanuljuk ezt is együtt. Az igazat mondva, hitelesen. Közösen. Mert itt is elromlott valami.