Általában rohanok. Pontos terv szerint haladok, és igyekszem egy úttal minden házhoz eljutni a faluban. Ha nem így teszek, jönnek a visszahívós sms-ek, hogy hozzájuk miért nem mentem. Úgyhogy mindig sietek. De azért szakítok időt egy kis beszélgetésre. Felváltva, hogy mindenkit meghallgathassak.

A házból zene, hangzavar hallatszik. Észre sem veszik, hogy a nagy kutya őrjöngve ugat, amint közeledek a házhoz. Óvatos vagyok, a kis fa, amihez ki van kötve, nem tűnik túl erősnek. Félrehúzom a függönyt az ajtón, és beköszönök.

Sokan vannak bent, olyanok is, akiket nem ismerek. Épp ebédelnek. A felnőttek egy kis dohányzóasztal-féleség körül, a gyerekek a földön ülnek. 

A tányérokban krumplis tészta van, ezt eszik, kenyérrel.

A férfi beinvitál, hogy megmutassa a szekrénysort. A szomszéd faluban vették, 15 ezerért. Az alsó ajtók sarkai leszakadtak, de egyébként jó állapotban van. Megdicsérem. A meszelést is, és a használt heverőt, amit a nagyobbik gyereknek vettek.

Hellyel kínál. A gyerekekre terelem a beszélgetést. Nem árt most mindenkiben tudatosítani az 50 tanórás igazolatlan iskolai hiányzási határt.

A férfi beszélni kezd: „Tudja, nekem olyan gyerekkorom volt, hogy én azt senkinek se kívánom. Heten voltunk testvérek. Az apám, meg az anyám is alkoholista volt. Csokit tudja mikor kaptunk? Ha a családi pótlék kifizetésekor a kocsmánál voltunk. Akkor néha vettek egyet. Ruhánk se volt. Csak, amit a szomszédok adtak. Sokszor éheztünk. Így nőttem fel.

Én a gyerekeimnek mindent meg akarok adni. Hogy nekik másképp legyen. Pedig sokszor nehéz volt. Az első asszonyom elment. A gyerekekkel egyedül maradtam. Ebben a házban akkor se víz, se villany nem volt. Egy éven belül bebútoroztam, vettem kályhát, mindent.

Most ötöt nevelünk. Kettő maradt nálam az előzőtől, meg van ezzel az asszonnyal is három kicsi. Mind az enyém.

Nekik jobb életük lesz. Megadom nekik.

Most letelt a közmunka, éppen tegnap. Ma már kerestem munkát. Most három fele is mehetnék. Lehetne menni tollat fosztani, de az nagyon rossz, majd kiköpi a tüdejét az ember. Meg van virágkötés, ott inkább öregek vannak, meg teljesítménybe megy, én ott nem bírok eleget keresni, akárhogy iparkodok. Ma még találkoztam egy emberrel, ahhoz elmegyek. Almát szedni. Holnaptól. Hogy bejelentett e? Nem, csak úgy megyek, feketén. De nem baj az, csak legyen munka. Meg akarom csinálni a fürdőszobát is. Kellene még csaptelep. Csempe? Az nincs, de majd bemeszelem. Már van egy kis vízmelegítő is, de azt nem használjuk, be se kötöttem. Tudja, nekünk kártyás óránk van…..”

Persze, hogy tudom. Én segítettem nemrég, amikor az asszony mindenórás volt, és sötét volt a házban. Ha jól emlékszem,  3 ezret adtam, hogy rátöltsenek az órára. Hogy fény legyen, ha éjjel indulna meg a szülés. Egy hétre rá újra arra jártam. A férfi, amikor látta, hogy megyek, beszaladt a házba, és hozta ki a pénzt.

„Tudja, akkor nagyon jó volt, hogy segített. Mert akkor nekem nem volt. De csak kölcsönbe kértem. Nem szoktam kérni, nem vagyok én olyan. Most szeretném megadni.” És nyújtotta a pénzt….

Mert ilyen is van.