Azt mondják, a pedagógusok gyakran teszik a gyerekeket skatulyákba. És onnan nagyon nehéz kitörni. Mindenkinek. Ha elégszer mondják neki, hogy hol a helye, előbb utóbb megszokja. És már nem is akar.

Gyakran tapasztalok effélét. Sokszor nem is a szándék rossz, inkább reflexből hangzanak el a mondatok, valaki más, valami más védelmében.

A saját vélt igazuk érdekében.

Ilyenkor, a tanítás első napjaiban még végigjárjuk az általános iskolákat, megkérdezve, van e valaki, aki szeretne művészeti iskolába járni. Fontos ez, mert a kiírt, kihirdetett lehetőségekre nem mindenki mozdul rá.

Van egy olyan réteg, akiben az efféle plusz foglakozások lehetősége, ami egyébként a hátrányos helyzetűek számára ingyenes, már nem felhívó jellegű. Elég kudarc érte őket ahhoz, hogy ne jelentkezzenek semmire.

A tanteremben a gyerekek figyelmesen meghallgatják az ismertetőt.  A kérdésre, hogy ki kér jelentkezési lapot, többen nyújtják a kezüket. A fiú is. Kicsit bizonytalanul, előtte szétsandítva, de jelentkezik. „Na veszed le azonnal a kezed!”- szól rá a tanár nénije. „Te nem. Mit képzelsz?”

Ilyenkor a másik pedagógusnak nehéz. Annak, aki másképp gondolkodik. Akinek a gyerek fontos. És nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, kioktatni az általános iskolai kollégát sem. Mert bizonyára valamilyen számára lényeges ok miatt mondja ezt. Talán, mert a gyerek rendetlen az órán, és azt gondolja, ott is az lesz. Talán, mert azt szeretné, addig is tanuljon, mert nagy a lemaradása. Talán, mert azt gondolja, a plusz dolog, a tehetséggondozás nekik nem való.

Átéltem már ezt. Sokszor, a pályafutásom alatt. Volt kolléga, aki nem hitte el a gyerek rajzi sikerét, mert matematikából megbukott. Amikor próbáltam azzal is érvelni, hogy Picasso sem tudott kétjegyű számokkal műveleteket végezni, akkor így zárta a vitát: „Meg is látszik rajta. (mármint Picasso-n) Ezért nem lehet kilátni a rajzaiból semmit.” Igaz, ezután már nekem sem sok érvem maradt….

Ma, a kompetenciafejlesztések idején lassan át kellene mennie a pedagógiai köztudatba egy fogalomnak, amit úgy hívnak: énhatékonyság érzés. Hogy képes vagyok valamire. Hogy meg tudom csinálni. Hogy meg akarom csinálni.

Nos, ezt irtják ki az efféle mondatok: „Te nem. Mit képzelsz?”  Az ellenkezőjét kellene sulykolnunk, nap, mint nap. Hogy ne tudják, hol a mások által elrendelt helyük. Hogy azt érezzék, van esélyük.

Jó lenne ezt egyformán akarni. Minden pedagógusnak.