Ez a mondat az egyik cigány asszony summázata volt, egy veszekedés végén, néhány hónapja. Az utóbbi időben ez a mondat sokszor a fülembe cseng.

Már megszoktam, hogy az adományok pillanatnyi összehasonlításában mindig fellángolnak az indulatok. Gyerekben és felnőttben egyaránt. Aztán, kinek- kinek személyiségétől, érzelmi beállítódásától függően hosszabb-rövidebb idő kell a tisztázó, bocsánatkérő beszélgetésig…

Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy a legnehezebb ebben a munkában az adományosztás. Csakugyan nehéz. Nehéz úgy adni, hogy az ne alamizsnaváróvá, passzívvá, hanem aktívvá tegye a rászorulót. Állandóan ezen a határvonalon egyensúlyozom, közben mindig figyelnem kell, hogy a teátrálisabban problémát jelzők ne kapjanak többet, mint a csendesebben várakozók. Hogy mindig legyen valami cél, ami érdekében történik az adományozás, valami elvárás, különben én is csak erősítem tovább az amúgy is túlságosan megcsontosodott életszemléletet.

Úgyhogy mindig úgy próbálom, hogy a megelőző beszélgetésekben rögzítsük: mi mit adunk ahhoz, hogy valami jobb legyen, és ők mit tesznek hozzá. PL. ők megveszik a csempét, mert annyi pénzük van (vagy ki tudja miféle árucsere, tartozás fejében kapják ezt a ritkaságot jelentő dolgot…), én pedig szerzek csemperagasztót, aztán majd együtt örülünk a leburkolt konyhának.

Persze vannak esetek, mikor nincs erre mód: egy váratlan kórházi kezelés, vagy haláleset kapcsán nincs elvárás-megbeszélés, ekkor csak a segítségnyújtás marad. A krízishelyzetekben ezt nem tudom érvényesíteni. Úgy érzem, méltatlan lenne.

Mostanában az egyik faluban gyakran veszekednek miattam a családok. Az utóbbi időben két családot, aki krízishelyzetben van, többet segítettem. Pénzzel is, ami egyáltalán nem jellemző az adományozásunkban, de másképp most nem lehetett megoldani.

Ezt az utca elviselte. Pont azért, mert bajban vannak. De elindultak megjegyzések, a két család még többet várt volna el, a többi viszont ezt is sokallja, megindult tehát egy ordibálásokkal, veszekedésekkel tarkított vita.

Ám ezt is áthatja mindkét részről a félelem: mi lesz, ha közben én  úgy megbántódok, hogy otthagyom őket, és nem megyek többé. Ezért aztán jönnek a visszahívós sms-ek, amelyeknek a célja a másik rossz színben való feltüntetése, és a saját tisztesség bizonygatása.

De ezeket nem hallgatom meg. Nem tudom eldönteni, ki az, aki hazudik, mert nem voltam ott, amikor elhangzottak azok a mondatok. És nem is akarom.

Aztán, néha azt gondolom, talán ezeknek a veszekedéseknek is van haszna a történetben, a folyamatban: segít kialakítani az elfogadást, a megítélést, fejleszti az erkölcsi mérlegelés képességét. Talán köztük is jó a tisztázás hatása, még közösségépítő lehet.

Mert az egymásnak nyújtott segítés, vagy még inkább annak elviselése, hogy más segítséget kap, nos, ez  is nagyon elveszett képesség lett a szegénység mindennapos küzdelmeiben.