A nyár kicsit mindig könnyebb. Sok ok miatt. Nincs iskola, nincs hiányzás. Meleg van, nem kell fűteni. Kevesebb a betegség, nincs megfázás. Alkalmi munka akad, és másféle is.

Ma ketten hívtak. Két családapa. Meg szerették volna megosztani velem az örömüket.

Mindketten munkát kaptak. Hivatalosat, bejelentettet. Rendes, kiszámítható jövedelemmel.

Egyikük nagyon messze dolgozik majd, az olajosoknál. Ritkán fog hazajönni. De alkalmazzák őt is, és a fiát is. Hallom a hangján, boldog, örül. Köszöni nekem is.

Mondom, hogy mit köszön, nem is ismerem a munkaadóját… Hát mindent, mondja. Hogy törődök velük. Hogy biztatom őket, ne adják fel. Mondja, az első fizetéséből vesz nekem majd virágot, hogy megköszönje.

A másik férfi átmenetileg elköltözött a családjával a faluból. A gyerek betegsége miatt, közelebb a kórházhoz. Albérletbe. És dolgozik. Egy baromfi feldolgozóban. Sorolja, hogy a fizetése mellé még kap valamennyi húst, és féláron vásárolhat adott mennyiségben farhátat is. Nagy kincs ez, tudom. Örömmel mondja, hogy számíthat a fizetésére, és tudja törleszteni a felhalmozott adósságát is. Ő is köszön mindent.

Fura ez. Mindig rohanok, hisz munka mellett csinálom, kérdezem, kinek mi kell, próbálok beszerezni, segíteni, szervezkedni, egyeztetni, konfliktus feloldani, stb… Ha nem tudok segíteni, legalább meghallgatom őket. Most úgy érzem, ez utóbbi volt a fontosabb. A meghallgatás, a beszélgetés, a biztatás. A bizalom, a törődés.

Lehet, hogy a rendszer ennek van híján. Követel, büntet, megtorol. De nem biztat, nem segít eléggé.

Lehet, ezért nem változik semmi. Mert követelésre, büntetésre csak a minimális tejesítés következhet. A kibúvókeresés, vádaskodás, néha agresszió.

A bizalomra, törődésre előbb-utóbb más a reakció.

Sokáig ők sem értették.

Ma már egyre többen tudják. Hogy jó együtt örülni, ha történik valami pozitív dolog.