A probléma adott. Nyomor, cigányság, sikertelen integráció. Ki így próbálja, ki úgy. A gyakorlati tapasztalatokra épülőket átgondolom. A panelszövegektől már rosszul vagyok.

Pedig ezeket hallom leggyakrabban. Ezeket bármikor elő lehet húzni, hangzatosak, következetesen semmitmondóak, és legfőképp sztereotípiákkal tűzdeltek. A panelszövegek íróasztalnál születnek, kellően távolságtartóak és egy nagy rendszer elvárásainak megfelelő eszmékhez kapcsolódnak. Mindig nagyon logikusak.

Lehet, hogy túl sokat halljuk ezeket. Olyan sokat, hogy már el is hisszük.

Egyik kedvencem az oktatásra vonatkozik.

„Miért a büntetéssel, megvonásokkal próbáljuk meg kikényszeríteni a sokat hiányzó cigánygyerekek rendszeres iskolába járását? Mit tesz az iskola azért, hogy jól érezze ott magát a gyerek? Mit tesznek a pedagógusok?”

Igen, évek óta halljuk, új módszerek kellenek, paradigmaváltás, befogadó iskola, inkluzív nevelés, stb…. Sok milliós támogatások, képzések, gyors váltásokkal (most pár évig nem buktatunk, aztán megint, most pár évig szövegesen értékelünk, aztán megint számszerűen, stb.)

Ám változás, szemléletváltás igazából nem történik. Marad minden a régiben, frontális oktatás, differenciálás nélkül, túlélni a 45 percet, a napot, a hetet…. Marad a jeggyel való fegyelmezés, a görgetett hiányzó gyerek, az írni-olvasni alig tudó, túlkoros tanuló.

Az elmúlt tanév pl.sok iskolában a kompetenciafejlesztés jegyében telt. Pályázati támogatással. Ám mire a támogatás megérkezett, és a program realizálódott volna, vége lett az iskolaévnek. A pályázatnak azonban meg kellett felelni. Jött tehát a mentor, aki megmondta, mit kell beírni a naplókba, visszamenően, szeptembertől…

Hogy mit tesz tehát az iskola? A pedagógus? Adminisztratív úton igazolja a paradigmaváltást, hogy mindent megtettek a kompetencialapú oktatás beépítéséért a napi pedagógiai gyakorlatba.

Másik kedvencem a belülről jövő igény kialakítására vonatkozik. Mert nem adni kell, semmit, hanem kialakítani az igényt a másképp élésre…Tudják, a háló, meg a hal…

Menne is…Csak ne lennének a történetben éhes, ruhátlan, koszos, beteg gyerekek. Akik arra várnak, hogy a szüleikben kialakuljon a belső igény a munkára, a környezet rendbetételére, egy más életre. De ez nem nagyon akar kialakulni. Közben pedig a gyerekek lemodellezik és újratermelik a szüleik rétegét.

A harmadik: nincs jogunk beleszólni az életükbe. Ha ők úgy akarnak élni, hát éljenek. Más kultúra, más szabályokkal. Ne akarjuk, hogy úgy éljenek, mint mi, a többségi társadalomhoz tartozók.

Jó. De akkor hogy valósul meg az együttélés, az együttműködés egy társadalomban, egy országban? Akkor nem kellenek törvények, amik az együttélést szabályozzák. De tudunk e ezek nélkül együtt élni?

Tudnám még folytatni a sort….

Ma már inkább kihagyom a témával foglakozó okos megbeszéléseket. Már nincs türelmem az efféle megközelítések hallgatására.

Túl jól ismerem a problémát ahhoz, hogy ezt elviseljem.

És túl kevéssé ahhoz, hogy megoldást tudhassak.