Az asszony feljelentette az uzsorásokat. Mert megverték az urát és fenyegették a gyerekeit. Először többen csatlakoztak a feljelentéshez, aztán, ahogy lenni szokott az ilyen esetekben, egyedül maradt.

 A többiek féltek. Aki nem, azzal volt, aki beszéljen. Ő kitartott.

Pedig ő is félt. Éjszakákat nem aludt.

Riadtan ölelte magához a gyerekeit, amikor a sötétben megzörgették az ablakát.

De nem vonta vissza a feljelentést.

Már bírósági szakaszban van az ügy.

Az asszonyt újra és újra meghallgatják.  A vallomása megállja a helyét, igazolt, tanúkkal alátámasztott vallomás. Ez alapján, elvileg,  évekre bezárhatók az uzsorások.

De, mint tudjuk, az efféle tárgyalásokon nem annyira az igazság a döntő. Ez egy játszma. Amiben a tanult emberek állítanak és cáfolnak, vádolnak és bizonyítanak.

A saját ügyfeleik vélt, vagy valós igazát.

Az asszonynak nincs ügyvédje. Ő minden alkalommal, amikor kérdezték, elmondta, mi történt. Ahogy megtapasztalta. Ahogy történt.

Az uzsorások jó ügyvédet fogadtak. Az asszony vallomása kezd meginogni. A bíró érzi. Javasolja az asszonynak, fogadjon ügyvédet. Mert a másik oldalon dörzsölt, tapasztalt szakember áll, és könnyen a visszájára fordul a dolog.

Az asszony kétségbeesetten hív. Hogy neki nincsen pénze erre. És ügyvédet sem ismer. Egyetlen iratot sem kapott, és ha kapott volna, akkor sem tudná értelmezni, ami abban van.

Keresünk hát ügyvédet. Szerencsére találok olyat, aki ingyen is segít.

De megint nem értem. Nem értem a bírót, sem azokat a tanult hivatalnokokat, akik tudják, látják, mi fog történni.

Ennyivel megnyugtatható a lelkiismeretük? Hogy ők szóltak neki? Hogy figyelmeztették, hogy eszköztelenül, pénz, tudás, lehetőségek, kapcsolatok nélkül védje meg magát?

De hogyan?

Körülbelül annyi segítség ez, mintha a víz közepén, az úszni nem tudónak a süllyedő hajón elmondanánk: majd próbáljon meg úszni, ha a vízbe esik.