Alig 18 éves. A harmadikat várja. Minden nap jöhet a baba. Még kettőt nevelnek a párjával, annak előző kapcsolatából.

Már vittem valamennyi babaholmit, kórházi papucsot, törülközőt, hogy készüljünk a nagy napra. Két hete kirimánkodtam a kezéből a cigit is, most legalább mikor ott vagyok, nem szívja.A múlt héten fejtetű irtót vittem, hogy használja, mielőtt bemegy a kórházba. Tudom, segítenem kell majd akkor is, ha meglesz a pici.

Pár napja kaptam a visszahívós sms-t valamelyik készülékről. (Már nem követem, mikor kinél, melyik készülék, kártya van. Mikor bukkannak fel újak, és tűnnek el a régiek. Elérnek, hisz a számomat fejből tudják. A gyerekek is.)

Ő keresett. Hogy nem tudnék e segíteni, mert nincs a villanyóra-kártyájukon pénz. Már régóta kártyás az óra, és eddig mindig elég is volt, de most kifutottak a pénzből. Sötétben vannak. Kérdezem, mennyi kellene. Kétezer Ft-ból sokáig ellenének, mondja, de legalábbis addig, amíg a családit kapják, biztosan. Nincs semmi pénzük. A kicsik félnek a sötétben.

Belegondolok, mi van, ha éjjel indul meg a szülés…és nem tudnak villanyt gyújtani. Próbálok segíteni. Megbeszéljük, hogy másnap, amikor az óvodánál leszünk, odajön ő is, és elhozza a kártyát. Én meg elviszem, és másnap rátöltök. Kétezret.

Ott is van. Már vár. A gyerekekkel, meg az urával együtt. Megbeszéljük, hogy majd a program végén elveszem a kártyát, felírom, kinek a nevén van az óra, stb… De most még nem érek rá. Rendben van, bólintanak, leülnek, várnak.

Az óvodánál falfestést terveztünk a gyerekekkel. Az épület hátulja ugyan megszakadt, ki van támasztva biztonságosra, de az eleje rendben van. Megbeszéltük, hogy gyerekrajzokkal festjük ki a falát, szépre, színesre.

Mindenki izgatott, festeni akar. Kiosztjuk az ecseteket, festékeket. Én is el vagyok foglalva, hol az egyik kér valamit, hol a másiknak kell egy kis megerősítés, hogy jó e, amit csinál.

Aztán egyszer csak látom, amint Ő, nagy hassal, kilenc hónapos terhesen, mezítláb, a földön ülve, ecsettel a kezében virágokat fest a falra. Nem tudom nem nézni, ahogy fejét félrehajtva, elmélyülten fest.

Talán egy pillanatra elfejtett mindent. A világítás nélküli házat, a nyomorúságot, a körülötte levő kicsiket, és a hasában, azt az újat is. Egy pillanatra az lett, ami a korban hozzá hasonlóak: egy tizennyolc éves lány, aki örömét leli a színekben, a virágokban, a szépben.

A végén elrendezünk mindent. A szendvicsekből, amit készítettünk a munka közben, maradt pár kenyér. Szétosztom. Neki is adok kettőt. Köszöni ezt is, örül.

 Hosszan nézek utána, ahogy a négy gyerekkel, kezében a két kenyérrel, az utolsó hetes, terhes nőkre jellemző, kicsit kacsázó, lassú léptekkel megindul hazafele.