A vasárnapi ebédnek minden családban hangulata, rangja van. A vasárnap más, mint a többi nap. Vidéken legalábbis. És ahol tehetik.

Véletlenül vasárnap járok a faluban, a családoknál. Délelőtt. Érdekes a kép.

 Az első házban kicsit hosszasabban időzök. Kérdezem, mi fő a hatalmas fazékban. „Babgulyás” – hangzik a válasz. „Tíz főre. Meg a szomszédba is adok majd belőle, ő is szokott adni, ha nekem nincs, most én segítem ki.” 

Még ott vagyok, amikor érkezik haza a nagylány. A kezében kis zacskó, benne 8-10 krumpli. Szó nélkül leteszi. „Adott?” kérdezi az anyja örömmel. „És lisztet nem?” A lány ránt egyet a vállán. Ezek után nem kérdezem, mi van a fazékban. Bab biztosan. Hús már nem valószínű.

A másik helyen üres a lábas. A gyerekek vannak otthon. Mit főz anya? –kérdezem. „Még nem főz. –válaszol egy kicsi. – Apa keresett vasat, most elvitte, és ha eladja, és kap pénzt, akkor majd anya bevásárol, és főz. Addig eszünk kenyeret.” Ez bizonyára nem aznap lesz, hisz vasárnap nincs hova eladni…és itt nincs hol bevásárolni sem.

A harmadiknál a kinti 30 fok ellenére fűtenek. Nincsen gáz, a kályhán főz az asszony. Farhátat, mondja. Alapétel errefelé. A csirkefarhát, pörköltnek.

A negyedik asszonnyal az utcán találkozok. Kérdezem, hova megy. Gyufát kérni – mondja, mert nem tud begyújtani, hogy főzzön. Gondolom, nem ez az egyetlen, ami hiányzik a főzéshez. Odafordulok a házukhoz. A gyerekek otthon vannak. Viszek ezt-azt, apró játékokat, de szemüket nem veszik le a zacskó kekszről, amit a kezemben tartok. Milyen szerencse, hogy nem engedtem a másik utcán lakó gyereknek, aki sírva, hisztizve követelte az autóm csomagtartójában meglátott kekszet…Úgy ítéltem meg, ide jobban kell. És milyen igazam lett.Már elmúlt dél. Kérdezem, mit ettek ma. „Semmit- rázzák a fejüket. Még nem ettünk.”

Az anyjuk még gyufáért ment. Aztán gondolom, körbejár, tud e valaki főznivalót adni. Hónap vége fele vagyunk. Nem sok az esély.

A gyerekek mohón látnak a keksznek. Mind az öten. Úgy tűnik, náluk ez lesz a vasárnapi ebéd.