Tavasszal, kora nyáron mindig kiemelten kell foglalkoznunk ezzel. Az erőszakot mindig továbbadják. Felnőtt a gyereknek, gyerek a kisebbnek. A sor végén az állatok vannak.

Sok minden történt már, mindig elborzadva hallok újabb eseteket. A tél után, amikor megjelennek az állatok a természetben, békák, gőték, fecskék, más madarak, születnek kiskutyák, kismacskák, mindig történik valami eszement dolog.

 Sokszor a felnőttektől jön ez a példa is.

A petárdával felrobbantott macska, a felakasztott kutya, vagy a „cigiztetett” béka történetében nem gyerekek szerepeltek. Hanem felnőttek, vagyis az apák, felnőtt fiútestvérek.

Akkor sem értettem.

Aztán egyszer azon kaptuk a gyerekeket, hogy tavasszal gőtéket kínoztak. A felelősségre vonást nem is nagyon értették. A szüleik sem.

A sósavval leöntött kutya látványát alig bírtam. A nyomozásban egy kislányhoz jutottam, aki tagadott. Akartam hinni, hogy nem ő volt. Néhány agresszív megnyilvánulását láttam már, de ezt nem tudtam elképzelni. Még csak 12 éves. Aztán bebizonyosodott, hogy ő volt.

A múltkor a másik faluban a gyerekek megfogtak egy fecskét. Csőrével csípve tiltakozott. Tettek róla, hogy ne tegye.

 

 Nem túl gyakori ez, de minden tavasszal előfordul. Pár gyerek csinálja csak, nem is ugyanazok, de sokan nézik, tudnak róla. És senki sem állítja meg. Az sem, aki előzőleg megfogadta, sosem teszi többé. Mindig van utánpótlás.

 

 Próbálom megérteni, hol csúszik el ez is. Miért nem érzik át az állatok kiszolgáltatottságát? Miért nem érzik át a másik élőlény fájdalmát? Hol van a baj? A szülők személyes példamutatásban? Vagy, csak mert kiszolgáltatottságukban ettől érzik erősnek magukat? Hogy valakivel, valamivel ők is bármit megtehetnek?

 

 Az oktatás itt kevés. Próbáljuk mi is, „Kis Állatvédő Díj”, „Figyelő Szemek Mozgalom”, beszélünk, rajzolunk is róla sokat, mégis évről-évre újra megtörténik.

 

 Mert valami más mozgatja. Nem tudom biztosan, de érzem, hogy valahogy ez is a nyomorúságban gyökerezik.