Ha az ember a hivatalok által uralt terültet érinti, nagyon óvatosnak kell lennie. Addig sosincs baj, amíg csak dolgozik, észrevétlen, és nem szól bele a „nagyok” dolgába. Csak csinálja -gondolják- ha hülye. A baj akkor kezdődik, ha valahogy kiderül, hogy a hivatalok munkájában vannak hézagok….

Már többször átéltem ezt. Ha szólok, hogy valami szerintem nem jól működik, rögtön baj lesz. A reakciók sokfélék.

Van, aki csak simán veszi a jelzést, és minden különösebb figyelmeztetés nélkül másképp teszi a dolgát, legalábbis egy darabig.

Van, aki kéri, hogy ne csináljak nagyobb ügyet belőle, javít, és próbálja jobban csinálni. És van, aki támadásba lendül, hogy bebizonyítsa, nincs keresnivalóm a terepen. Hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim. Hogy csak rajzolgassak velük, az a dolgom.

Mint most is. Már mindegy mi történt, hogyan, ki, hol mulasztott. Már csak egy cél van, bebizonyítani, hogy ők csinálják jól. A hivatal. Mindegy, milyen áron, de jegyzőkönyvekkel, jelentésekkel bizonyítani. Papírokkal. Mintha ettől működne a dolog.

 Bizonyítani, hogy az ő kapcsolatuk a családokkal tökéletes, napi szintű. Pedig nem az. Az ő telefonszámukat senki sem tudja fejből a soron….És őket egyébként is őket csak munkaidőben lehetne hívni. A baj meg néha nem munkaidőben jön. Néha péntek délután. És ez is nagyon nagy baj. Ha az ember munkaidő után jelez. Pláne, ha szombaton. Vagy karácsonykor. Mind megtapasztaltam már.

Az én telefonszámom sokan tudják. Fejből is. Jönnek a visszahívós sms-ek napjában többször is.

Sok kedves telefonom is volt már: a szülőszobáról, pár perccel a szülés után, nekem szóltak először, hogy megvan a kicsi. Máskor, hogy úgy hallották, egy autó leszaladt az útról arra fele, ugye nincs semmi bajom? Amikor kint ragadtam Finnországban a vulkánkitörés miatt, már telefonáltak, hogy összefognak, és értem jönnek egy kocsival.

És persze akkor is hívnak, ha baj van: ha leszakadt a háztető, kórházba került a gyerek, vagy nem ment iskolába, és kérik, szóljak oda telefonon. Mert ők nem tudnak odatelefonálni. A számot sem tudják, és nincs pénz sem a telefonjukon. Szólnak, ha egy gyerek elszökött, és nem tudják, merre jár. Ha hazament, és otthon van újra. Ha valaki meghalt. Ha a gyereket kiengedik a kórházból. Ha kikötik a villanyt. Ha kiszáll a rendőrség.

 Tegnap azt mondta az egyikük, hogy a hivatal beszélni akar vele a gyerekeiről, de ő megmondta, csak akkor megy, ha én is ott leszek, mert csak akkor tud nyugodtan beszélni, ha mellette vagyok. Mert én meg tudom nyugtatni, ha „rájön az ideg”. És a hivatali megbeszéléseken gyakran “rájön”. Tegnap reggel jött egy visszahívós sms, hogy tudják, megyek ki, és el kell menniük a kórházba, de a kulcsot a villanyórában hagyják, ha esetleg nekik is vinnék valamit, menjek be nyugodtan.  

 Más ez a kapcsolat, mint a hivatalé. Sokáig kellett dolgoznom azért, hogy másképp fogadjanak. Hogy ne hatóságnak nézzenek. Hogy én legyek az első, akinek szólnak. Hogy megértsék, megbízhatnak bennem, mert csak segíteni szeretnék. Hogy kompromisszumokat tudjunk kialakítani együtt.

 Van már egy-két hivatal, ahol ezt megértették, és kihasználják. Mert én szívesen nyújtom feléjük ezt a lehetőséget. És nem kérek érte köszönetet sem. Csak működjön a dolog. Jobban, sikeresebben. Az igazi változáshoz, szemléletváltáshoz több irányból kell közelíteni. Kell a hivatali, hatósági személet is. Meg az emberi, a támogató, az odaforduló is. Külön-külön egyik sem tud megfelelő hatást kiváltani.  Összefogva viszont működhet.

Van, ahol ezt még nem értik. Az ellenséget látják bennem. Bennem, a civilben, akinek nem kellene ott lennie a bajok körül, a konfliktusokban. Hogy ők intézhessék. Kizárólag a saját szabályaik szerint. Akkor is, ha az nem működik…..