Sajnos gyakran kerülnek kórházba a mélyszegénységben élő gyerekek. Leggyakrabban hasmenéssel, hányással, kiszáradás-veszélyes állapotban. A gyerekek magukra maradnak a kórházban. Teljesen. Nincsenek jó tapasztalataim.

Tudom, nem egyszerű.  Mindent megértek.

Hogy fejtetűvel, koszosan kórházba kerülni probléma. Hogy gond, ha a szoptatós pici is ott van az adatfelvételen az anyával, és sírásával zavarja a munkát.

Hogy nincs bent tisztasági felszerelés, pótkaja, játék.

Hogy nincs folyamatos szülői jelenlét, vigasztalás.

Hogyha bemennek, túl hangosak. Hogy nem érdeklődnek rendszeresen. Hogy nem mennek akkor érte, amikor kellene, vagy hamarabb, vagy később. Hogy nem értik a szakmai kifejezéseket.

 Mindent megértek, mégis sok a bajom. A hangvétellel, az odafordulással, a beszólásokkal, az elutasítással. A nem egyforma bánásmóddal.

Mert az nagyon nem egyforma.

A minap egy hároméves kicsit látogattam a gyerekosztályon. Az unokatestvére, egy 16 éves nagylány volt bent vele. Épp vacsoraidőben érkeztem. A kicsi egyedül evett az asztalnál. Egy szelet kenyeret, és egy csirkecombot. Láthatóan ízlett neki. Kis kezével marta ki a kenyér belét, és harapta hozzá a húst. A kenyér a puszta asztalon. Se tányér, se szalvéta. Kérdezem az ápolónőt, hozzak be esetleg egy tányért? Nem kell – hangzik a tömör válasz. Hova tetted a szalvétádat?- kérdezi a kicsit arrogánsan. A kicsi nem érti. Eszik tovább. A nagylány mellette sír. Kérdezem, mi a baj. „A kisasszony nem hajlandó megérteni, hogy ne sétálgasson a kicsivel, mert belázasodik.”-válaszol helyette az ápolónő. Ingerült a hang, képzelem, mi lehetett az előzmény.

 Szeretném elmondani neki, hogy a kicsi családja 30 km-re lakik, és a busz csak kétszer jár naponta. Hogy nincsen autójuk, és telefonjuk sem. Hogy semmijük sincs. Már hónap vége fele van, pénzük sincs. Hogy még öt gyerek van otthon, akikről gondoskodni kell. A legkisebb még szopik, nem lehet az anyja nélkül. Ha nem szopna, sem tudná kire hagyni. Az ura közmunkán van, mennie kell.  

 De nem tudom elmondani, mert megfordul. A szobában még egy beteg van. Ő nem cigány. Vele ott van az anyuka, az apuka épp most érkezik. Az ápolónő hangot vált. Kedves, odaforduló, megcirógatja a kislányt, és szeretettel beszélget a szülőkkel. Mintha kicserélték volna.

 Tudom, nem egyszerű. Mindent megértek….

De a gyerek nem tehet semmiről. Ő nem érti, mi a baj vele. Csak, hogy neki is szüksége lenne egy-két kedves szóra, egy kis odafigyelésre. Mert kiszolgáltatott. Betegen, egyedül még inkább. Akkor is, ha fejtetűvel fertőzött. Akkor is, ha nem érdeklődnek az állapotáról. Akkor is, ha nem akkor mennek érte, amikor kellene. Ha cigány is. Akkor is csak egy védtelen gyerek.