A dohányosoknak nehéz, ha elfogy a pénz, és nincs cigire való sem. Ha senkinek sincs, nincs kitől kérni, errefelé eldobott, de még használható csikkek sincsenek. Itt mindenki tövig szívja. A kocsmában szálanként is árulják a cigit. Hogy az is megvehesse, akinek csak annyi pénze van. Nem könyörületességből. Csak mert így jobban el lehet adni.

Az öreg csicskát különösen sajnálom. Apámmal egyidős lehet, nehéz nézni, ahogy a kicsiket dajkálja, főz, takarít. Az utóbbi időben még rosszabb az élete. Hallom a többiektől, gyakran megverik. És láthatóan fogyott is, gondolom, enni sem kap rendesen. Sosem láttam cigizni, de láttam, hogy nézi, majd kapja el a tekintetét, amikor egy látogató, aki velem jött, rágyújtott.

Az egyik utamon egyedül találom otthon a kicsikkel. Próbálok beszélgetni vele. Kérdezem tőle, örülne e, ha néha tudnék neki hozni egy doboz cigit. Lesüti a szemét, nem néz rám, úgy motyogja: „Maga mondta, én nem kértem semmit…” És ismétli újra, meg újra ezt a mondatot. Iszonyúan fél. Attól, hogy kiderül, ő külön kap valamit.

Sosem szoktam pénzt adni. De most nem bírom ki, hogy ne adjak. Az autó mellett állunk. A táskám, a pénztárcámmal a suliban maradt. A kesztyűtartóban némi apró, a bevásárlókocsikhoz tesszük oda. Összerakom. 140 Ft.

 A tenyerébe teszem. Elkapja a kezem. Csókolgatja, hálálkodik. Úristen! Elrántom a kezem, kérem, azonnal hagyja abba. Összeszedi magát, lopva körülnéz, nehogy ez buktassa le, hogy így elragadtatta magát. Szerencsére nem látta senki, csak a gyerekek, de ők még túl aprók ahhoz, hogy elmondják.

 Nehezen tudom összeszedni magam. El kell onnan hozni az öreget. Valami megoldás csak létezik.