Sokszor szembesülök azzal, hogy a különféle élethelyzetben élő gyerekek tudása mennyire más. Most nem az iskolában elsajátítható tudásra gondolok, hanem arra, amit a mindennapi élet ad. Ami aztán sok mindent meghatároz majd.

Kirándulni viszek egy ötévest. Vagyis már majdnem hat. Még sosem volt óvodában, talán egyszer-kétszer ült autóbuszon, élete, tapasztalatai alig terjednek túl a pici falun, az utcán. Próbálkozunk egy kimozdítással, egy lehetőséggel.

Sokat dolgoztunk azon is, hogy eljöhessen. Hogy engedjék, és akarjon menni. Túl kicsi még. De sikerül minden, a kötődés felém elég erős, legyűri a félelmet.

Előtte sokat beszélgettünk. Személyesen és telefonon is. Az utcában akad mobiltelefon, a „viszahívós” sms- rendszer működik, és ott az utcai fülke is, oda is lehet a hívást kérni. A telefonálás megy neki is. Rutinosan, mint bármelyik korabelinél, ahol kapcsolatba kerülhet a telefonnal. Modern kor, modern tudás.

 Aztán kicsit bemegyünk még a suliba. Fogja a kezem, érzem, fél, de aztán feloldódik. Éhes, mondja. Tudom, számítottam rá, készültünk az indulás elé egy kis reggelivel. Mint ahogyan a ruházat kiegészítésével is, a mezítlábra vett szandál még korai ebben az időben.

Reggeli után, indulás előtt pisilés.

Még nem látott vízöblítéses WC-t. Magyarázom, érti, próbálja. A WC papírt is. Bár nem igazán érti, miért, de próbálja. Nevet, amikor lehúzzuk, és víz folyik a kagylóba. Kérdezem, ők hova szoktak pisilni. (Tudom, nincs még utcai WC sem a háznál.) „Majd apu csinál egyet.” – mondja válaszként.

Elindulunk. Minden érdekli. Rácsodálkozik az emeletes házakra, a víztornyokra, szobrokra, vonatra, közlekedési lámpákra. Nem érti, miért kell megállnunk a pirosnál.

 A kamiont megismeri. Nemrég volt egy baleset. Minden kamionnál elmondja: ez ütötte el Karcsit. És még néhány autónál kiállt fel. Az egyik az ismert zöld postaautó. „Ott a posta, hozza a családi pótlékot!”- kiálltja izgatottan. Kérdezem, mi az a családi pótlék. „Az pénz – hangzik a válasz – ha jön a posta, kapunk pénzt.” Ki adja? –kérdezem. „Hát a postás. És akkor anyu megy vásárolni. ”- mondja. A rendőrautó is ismerős neki. Messziről megismeri. A puttonyos autókat is, ez gyakran megfordul falun, PURINA takarmányokat visz. Más jármű mind újdonság számára.

És otthon is: be tudja gyújtani a kályhát. Önállóan tudja használni a kést a kenyérevésnél. De nem ismeri a narancsot, májkrémet. Egy csomó ételt sosem látott, evett.  Nem ismeri a zuhanyrózsát, sosem fürdött kádban. Sosem szárították a haját hajszárítóval. Nem látott még fogkefét. De korát meghazudtoló ügyességgel hozza a kútról a vizet a fogantyú nélküli műanyag palackban. Képes tűrni az éhséget, hideget.

Nem tud énekeket, mondókákat. De tudja, ha részeg megy az utcán, jobb kitérni, elbújni, nehogy baja essen. Felnőtteket meghazudtoló módon képes káromkodni.

És pontosan tudja Johsi Bharat nevét.

 Szeretném azt hinni, hogy ezek a tudások is fontosak. Bizonyára azok is, kellenek az életben való boldoguláshoz. Mégis a tudásnak ez a furcsa keveréke elgondolkoztat: jókor, és jókat szerez meg? Amit nem tud megszerezni, az hogyan hat majd az életére? Lesz e valaha lehetősége, hogy azt is elsajátítsa?