Furcsa teremtmény az ember. Vannak helyzetek, amikor hamar előtűnik, hogy a viselkedés mércéje más, ha a munka, a pozíció határozza meg, és más, ha a magánember. Azt hiszem, amíg a kettő nem közeledik egymáshoz, nem várható megoldás semmiféle társadalmi problémára.

 Akiről most írok, vezető pozíciót tölt be a kistérségben. Olyan területen dolgozik, ahol nagyon kell vigyázni a cigányozással, a kirekesztést, a nem elfogadást tükröző szavakkal, mert ezekből mindig probléma van. Azonnal országos nyilvánosságot kap a téma, a média rögtön ugrik az effélére.

Kerülik is a fölösleges nyilatkozatokat, ahol valami félreérthető lehet.

Meg is értem, és tiszteletben is tartom. Egy ilyesmi bizonyos pozíciókban még a

karriert is veszélyezteti, egy vezetőnek példát kell mutatni a viszonyulásban, a társadalmi magatartásban.

Példát is mutat. A CKÖ szervezte kistérségi rendezvényen, ahol a szervezők követendő mintákat szeretnének állítani a fiatalok elé, vállalja a szereplést. Nyilatkozik a zsúfolt terem előtt, ahol jelen van a média, példát mutat az elfogadásra, hagyja, hogy ezért ünnepeljék. Teljes kommunikációjával mutatja azt, amit a pozíció, az intézménye, szervezete elvár tőle. A szervezők meghatottan nyilatkoznak utána: csodálatos ember, hát igen, ahol a vezető ilyen magatartást tanúsít, ott a beosztottak is nyilván….

Aztán néhány hétre rá, az iskolából egy fővárosi rendezvényre viszünk gyerekeket. Köztük az övét is. Fele hátrányos helyzetű, mindig így szoktuk, integrált az oktatás, az egyéb programok is azok. Nem emelnek szót ezért a szülők sem, a kezdetektől így volt, a szegény örül, hogy mehet, a tehetősebb elfogadja a mélyszegénységből érkezőt is. Nincs probléma a buszon sem, mi pedagógusok nagyon ügyelünk erre, a gyerekek viselkedésében sincs eltérés, otthonról pedig igyekszik mind úgy elengedni, hogy ne látszódjon különbség. Megmosakodva, tisztán. Amennyire tőlük telik. Ez egyébként is kitétel a gyerekek kiválasztásánál. A meg nem oldott dolgokat megpróbáljuk mi orvosolni, viszünk úti csomagot annak, akinek nincs, kabátot, aki a nélkül jött, kap nassolni valót mindenki, és az elmaradhatatlan Mc.Donalds programban is mindannyian részesülnek. Ingyen, azok is, akiknek egyébként telne rá.

Ez a program is sikeres volt, a gyerekek láthatóan jól érezték magukat.

Aztán pár napra rá üzenetet kapok. Hogy az ő gyereke nem jön többet. Mert mocskos büdös cigányokkal kell együtt utaznia a buszon. Alig hiszek a fülemnek. Hogy is van ez? Amíg a pozíció, a megítélés, az élőmenetel úgy kívánja, akkor mosolyogva pózol velük, amikor magánemberként kerül velük kapcsolatba rögtön büdös cigány lesz belőlük? Ahelyett, hogy a gyermekének elmagyarázná, hogyan kell viszonyulnia, mellé áll és üzeni is?

Sokszor írom a blogbeírások végén, hogy azért kell a cigánygyerekeknek mást is megmutatni, hogy ne vigyék tovább a szüleik mintáját.

Most azt kérdezem: a többségi társadalom milyen mintát örökít át a gyermekeire?

Amíg a képmutatás, és a gyűlölet mintáját adja a szülő, addig az intézményrendszer képtelen lesz kezelni a problémát. Mert a családi értékrenddel szemben nagyon kicsi a mozgásterünk. Itt is, és ott is.