Vendégeink voltak a suliban, pedagógusok. Gyakori ez nálunk, a gyerekek is hozzá vannak szokva. Megkezdjük a munkát, szépen dolgoznak. Tizenkilenc gyerek ül a teremben, elsősök, mind halmozottan hátrányos helyzetű, zömük cigány származású kicsi.

Amíg az önálló munka van, halkan mesélek róluk a vendégeknek. Arról, honnan indultunk, és most hol tartunk. Hogy gyakorlatilag nem volt formakincsük, amivel kifejezhették volna magukat, nem ismerték a különféle anyagokat, eszközöket, nem voltak képesek 10 percig sem figyelni, hogy mennyire agresszívak, veszekedősek voltak. Látom az arcukon, hogy az elmélyülten dolgozó gyerekeket látva, nem hisznek nekem.

Mesélek hát tovább a gyerekekről, hogy hol élnek. Sorban, kinek hány testvére van, kinek milyen a környezete otthon, kin, hogyan segítettünk, mert nem volt cipője, kabátja. Látom a szemükön, hitetlenkednek.

Mesélek még nekik. Arról, hogy szeptemberben szívesebben rajzoltak a földön térdelve a szék mellett, annak ülőlapján, ahelyett, hogy felültek volna az asztalhoz… Tudtuk, miért. Mert a házakban, ahol élnek, az összes berendezési tárgy csak ágy, vagy ágybetét. Otthon nincsenek asztalok, székek, és a gyerekek az ágyakat használják játszófelületnek úgy, hogy mellette térdelnek…Így szokták meg, és ezt modellezték le az első órákon is. Mesélek, hogy kin kellett segítenünk, mert krízishelyzetben kerültek, éheztek, fáztak, és féltek, hogy hogyan próbáljuk menteni mi is a helyzeteket, a gyerekek kiemelése ellen küzdve.

„Nem is látszik rajtuk…”- mondja az egyik vendég. Ez után a mondat után már nem magyarázok. Inkább elviszem őket a családokhoz. Nemcsak az utcába, be a házakba is.

Még nem láttak ilyesmit. Messziről jöttek, jobb körülmények között élő gyerekekkel foglalkoznak. Nem erre számítottak.

Döbbenten állnak a ház előtt, amikor kijövünk. Hazafele a kocsiban is néma csend.

Sokszor átéltem már ezt. Az érzékenyebbek el is sírták magukat. Aki messze él ettől, nem hiszi. Az iskolában csak a gyakorlott szem veszi észre a bajt. Mert a szülők többsége próbálja, akár erőn felül is, hogy ne tűnjön ki a többi közül a gyermeke az iskolában. Legalábbis nagyon ne. A kép azonban akkor lesz teljes, ha megnézzük az otthoni környezetet is.

Akkor tudja az ember a gyereket megérteni. A képtelen ragaszkodását az órán kiosztott közös rajzeszközökhöz, a hangoskodást, a türelmetlenséget.

Kár, hogy a pedagógusok nagy része ezt a lépést nem teszi meg. Jobban megértenék őket.