A lánnyal tavaly találkoztam először. Kishúga már két éve járt hozzánk, a suliba, amikor hallottam, hogy testvére lesz. És ezzel egy időben nagynéni is lesz. Nem értettem a dolgot.

Aztán elmentem hozzájuk, amikor megszülettek a kicsik. Először az anya szült, majd alig két hétre rá a 15 éves lánya. Mindketten fiút.

Mentem, próbáltam holmikat szerezni, hiszen a két kicsinek sok minden kell,

főleg, ha még öt gyerek van mellettük a családban.

Egy alkalommal babaholmikat vittem, és kaptam egy adományban szoptatós melltartót is, vattabetétekkel, ha szivárogna a tej.

Magyaráztam a lánynak, hogy kell használni. Bólogatott, megértette, örült neki.

Aztán, amikor jöttem el, szégyenlősen a kezembe nyomott néhány papírt. „Ezt el tetszik küldeni pályázatra?” – kérdezte. Megnéztem. Rajzok voltak. Ceruzarajzok, halványan színezve. Az egyiken egy nyuszi, a másikon Micimackó jól ismert képe. A rajzok hátoldalán, ahogy az iskolánkban szokás, és ahogy a húga mutatta: név, életkor, település, és az én nevem, mint felkészítő tanáré.

A rajzok gyerekrajzok voltak. Nem egy anyáé, aki épp szoptat, hanem egy gyereklányé. Akinek még játszani kellene. Aki még játszani akar.

Úgy volt, hogy ősszel újrakezdi az iskolát, szakiskolába megy majd. Mégis maradt otthon, mert a kicsikkel nem bír egyedül az édesanyja. Ő már nem lesz gyerek többet. Végérvényesen és visszavonhatatlanul anya marad.