Fura dolog a hazugság, és annak megítélése is. Aki hazudik, jogosnak érzi, indokoltnak. Akinek hazudnak, az becsapásnak, szemétségnek. Holott van olyan helyzet, amikor mindkettőnek elfogadhatóak az indokai.

Az egyik hazugság egy cigányasszonyé. Szegények, de nem a legnagyobb nyomorban élnek. Kilátástalan helyzetben, de kicsit nyitottabban szemlélve a világot, mint a környezetük. Rendszeres támogatottjaink.

A jó képességű kislányuknak még számítógépet is szereztünk. A múlt hónapig, igaz, rövid ideig, de még internetük is volt. Hamar rátalálnak alapítványunk honlapja után egy adománygyűjtő oldalra. Az asszony megrázó levelet ír, hogy éheznek, napokig csak kenyeret esznek, fáznak, és senki, de senki nem segít rajtuk. Könyörög a jó érzésű emberekhez, adományokért. Ám a kör hamar zárul, nálam érdeklődnek a honlap üzemeltetői, igaz e a dolog.  Hát, nem teljesen…..

A másik hazugság egy olyan segítő munkatársé, akinek inkább adminisztratív területen vannak rendben a dolgai. Úgy tökéletesen. Ám a gyakorlatban sok a mulasztása. Tehetne valamit, de nem tesz. Ám beszélni tud róla, szívesen fényezi magát. Amikor a főnökei előtt beszél, különösen. Folyamatosan hazudik, a mulasztásait sosem említi. Sőt javaslatokat ad másoknak, hogy ők is hasonlóan jól dolgozhassanak. Ugyan, miért beszélne a hibáiról? Ezen a területen mindig menekülési lehetőség a szakember számára „az én próbáltam, de ezekkel nem lehet” típusú szöveg. És egyébként is: az ő munkáját mindig az adminisztráció szempontjából ellenőrzik. Soha, senki nem kérte számon rajta ezen túl a szakmaiságot. Hát hazudik….

Mindketten hazudnak a jobb megítélésért, az előnyökért, a túlélésért…. Fura, hogy míg az egyiket a többség elfogadja, a másikat elutasítja.