Az adományosztás lebonyolítása figyelmet igényel, hogy az igazságosság elve meglegyen. Mivel nem egységcsomagokról van szó, és pl. a használt ruhákat, cipőket célszerű felpróbálni, úgy jó, ha az ember váltogatja a házak sorrendjét is, különben a hamarabb lehetőséghez jutók jobban járhatnak. Ahol nagy a szükség, ott az összemérés is állandó, ki, mit kapott, mennyit, miből. Kevés a türelem, nagy a feszültség.

A fiatal pár a sor egyik végén lakik. Ők sosem kérnek, csak várnak, hogy rájuk kerüljön a sor. Pedig nekik sincs. Szinte semmi.

Kaptam némi édességet, narancsot egy adományozótól. Nem sokat, 17 csomagocska lett. Tudtam, több a ház az utcában, de másnapra ígértek még, gondoltam, akinek nem jut, másnap majd kap.

Most az utca másik végén kezdtem. Gyorsan haladtam, az információ megelőzött, már az első ház után vártak. Az utolsó két házhoz már nem jutott csomag. Az utolsó előttinél nem voltak otthon, fáért mentek. Az utolsónál viszont ott voltak.

A fiatal pár két kisgyermekével a ház előtt vár. Szorosan, egymáshoz simulva állnak a hidegben. Négyen együtt sem lehetnek sokkal több 100 kilónál. A 7 éves az apja mellett, a 3 éves az anyja ölében, egy kabátba fogja, meztelen kis talpa kilóg a dzseki alól. Várnak, ahogy szoktak, némán. Fékezek, kiszállok, magyarázom: most keveset kaptam, nem jutott mindenkinek, de holnap újra jövök majd, és maguknál kezdem. A felnőttek bólintanak. Tudják, holnap jövök majd. De a kicsi nem érti. Csak azt, hogy nem kap. Ő nem.

Nem sír, hanem három évének minden erejével, és dühével az anyja arcába vág. Ököllel. És üti. Az anyja némán tűri, és kicsit elhajolva felsőtestével az ütések elől, elindul vissza a házba.